2015. szeptember 27., vasárnap

Egy őrült gasztroblogger naplója a sárgaházból. Az utolsó nap

2015.09.26. Holnap vége. Végre! 

Nehogy azt higgye bárki, hogy elvesztem! Csak valamilyen véletlen folytán nem tudok kapcsolódni a nethez, de ezt a kis időt már kézen állva is kibírom. Most utoljára leírom gondolataimat, és holnap megosztom. Akkor már otthon leszek. Fel sem tételezem, hogy bármilyen csalafintaság lenne az ügy hátterében, de kétségkívül történtek velem furcsaságok tegnap, és az elmúlt napokban. A mobil netem adatai szerint, még 750 Mb. állna még rendelkezésemre az 1 Gb. felhasználhatóból, de nem kísérletezek tovább. Mivel szinte egész éjjel nem aludtam, többször rátekintettem a Facebookra is, hátha ismét nem úszom meg valami körmönfont hajnali támadás nélkül. Utoljára reggel 7-kor tudtam belépni. Azt is láttam, hogy nagyon sokan olvastátok főként utolsó írásomat, a tegnapit. Nem kívántam kétes dicsőséget szerezni, de úgy tűnik valamire rátapintottam. Bizonyítja ezt az is, hogy a hét eleje óta közzétett blogjaimat, mintegy 1200 olvasó nézte meg. Köszönöm figyelmeteket!

A tegnapi témát lezártnak tekinthetném, de még ma is többen jelezték szolidaritásukat, telefonon is. A neten érkező kommentekről, privát üzenetekről nem is beszélve! Úgy tűnik nagyon megmozgattam valamit. Az pedig aki engem mocskolt, alaposan mellélőtt! Öngól a javából! Azért látszik, milyen tettre kész ismerőseim vannak. Néhányan még nyomozást is végeztek az illető után. Nem kértem, mégis levontak néhány következtetést. Mivel tényleg nem kívánok vele foglalkozni többet, ezeket inkább megtartom magamnak.

Bizonyos tanulságokra azért én is rájöttem. Kénytelen voltam! Arra, hogy egész életemben segítőkész embernek tartottatok, és én is ennek tekintem magam. Erre többen ismét felhívtátok a figyelmemet. Köszönöm! Nem kell bizonygatnom, hisz nálam jobban tudjátok. Most sem szerettem volna mást tenni, mint segíteni. Az, ahogyan kifejeztétek többen a szolidaritásotokat, sok dolgot világított meg. Egyik kedves olvasóm hívta fel rá a figyelmemet, hogy tulajdonképpen nem csak engem támadott meg az illető fogadatlan prókátor, hanem családom becsületébe is belegázolt. Feleségemébe, a fiaiméba, köztük azéba is, aki jelenleg is a kórházban dolgozik ápolóként. Nem foglalkozást, hivatást választott. Sok ilyet ismerek! Két nyelvet beszél, állandóan használja is főként az angolt, és nem csak papírja van róla. Ki is mehetett volna dolgozni, de Ő itthon akart maradni. Ismerek még néhány hozzá hasonlót! Sokan, jogi elégtételt is vennének!

Ha pedig valaki kritikával illet bárkit, azt tessék kérem elfogadni, és megköszönni. A kritika a lelkiismereted, magyar hangja! Akkor szólal meg, amikor a legnagyobb szükséged van rá. Ha hibázol! Nem tévesztendő össze a kritika, az ugyanarról a tőről eredő sértéssel! A sértés többnyire a másik megalázásával zárul. A kritikára viszont, nagy szükség van. A kritika épít! Ha az jó szándékú. Ha negatív, akkor rombol! Eszembe jut a 70-es évek derekáról származó mondás, miszerint a kritikát szeretjük, csak nem tűrjük! Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy én próbáltam építő jellegű kritikát beleszőni írásaimba, melyek sajnos nem arról szóltak már, mint ahogy azt eredetileg elterveztem. Mindezek ellenére nem volt céltalan szájtépésem! Tudom volt olyan, akiben legalább a gondolatok szikráját felélesztettem. Nekem már megérte. Küldetés teljesítve!

Mivel netes kapcsolatom már nincs, angol leckéimet sem tudom elolvasni, így filmek nézésével töltöm rengeteg szabadidőmet. És felzabáltam mindent, ami maradt.


Azért a megszokott protokollt most is követem. Mert rend a lelke mindennek! A reggelire kapott köményes sajtot jó étvággyal megettem, sőt tízóraiztam is. Májkrémmel, paradicsommal a korpás kifli felét, a másik felét pedig az M készlet terhére zárolt szalámi és paprikaszeletek felhasználásával tettem még élvezhetőbbé.
Megettem minden bizonnyal utolsó ebédemet is, ami mintha az én tiszteletemre készült volna. Tudom, mások is ezt kapták, tehát semmi kivételezés gyanúja nem merült fel. Meggylevest ettem, máshogy, de számomra finomabban, mint azt megszoktam. Fahéj nélkül, kellemesen, pikánsan fűszerezve. A lényeg, hogy nem volt édes!
Az ebéd főeleme viszont paprikás csirke jellegű csirkecomb volt. Tehát a csirke színe – java, ami bőséges szafttal, durum tésztával lett feltálalva. Apró, de elviselhető szépséghiba volt az, hogy mikor évekkel ezelőtt itt feküdtem, még a savanyúságnak kis műa. tálkát is biztosítottak. Elfogyott! Tehát végre igazi kulináris élménnyel zárulhatnak kórházi kulináris kalandozásaim. Erről szerettem volna kezdetektől írni. Nem holmi ármánykodásról, vélt, vagy valós sérelmekről!

Bennem nincs harag, még azzal szemben sem, aki nyíltan sértegetett! Biztosan talált rá valamilyen okot, ha pedig nem, akkor keresett. Szeretném hinni, hogy mások sem sértegetésként fogják fel, itt-ott apró kritikákat is megfogalmazó írásaimat! Fogadják meg azokat, hiszen jó szándékkal írtam őket! Nem szívesen voltam kórházlakó, de mégsem távozok keserű szájízzel!

Remélem hosszabb időre lezárult életem ezen korszaka! Ennyi volt! Tanulságot nem vonok le, mindenki tegye meg, a saját belátása szerint. Maradok az, aki voltam: Egy őszinte ember, aki véletlenül gasztroblogger is. Köszönet azoknak, akik segítettek átvészelni ezt az időszakot!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése