2015. július 27., hétfő

Újra kórházban a gasztroblogger.

Amikor megírtam évekkel ezelőtt az első, és egyetlen bejegyzést ezen az oldalon, tudtam egyszer folytatnom kell. Arra nem gondoltam, hogy így, és most. Kép nélküli írás lesz, mert nincs mit illusztrálni.
Szóval megtörtént! Papírom  van róla, hogy hülye vagyok. Ezen túl, tehát nyugodtan írhatok bármit, van mire hivatkozni. Senki nem vonhat felelősségre. Ez persze túlzás, de mivel problémáim gyökere az agyamban leledzik, egy ideig takarózhatok az iménti kifejezésekkel.
A diagnózisról: Agyi infarktusra utaló jelek, bal, és jobb oldalon is pár milliméteres agyi érgörcs gyanúja. A pozitívum,  hogy mivel sürgős eset voltam, ki lettem vizsgálva. Más esetben várólistára kerültem volna, és még mindig ülhetnék a babérokon, CT-re várva.
Az előzmények közé tartozik, hogy a kánikula elviselhetetlenné vált, de az is igaz, hogy az utóbbi időkben néhányan bántottak. Főként írásban. Volt aki csak kóstolgatott, de volt, aki belém is mart. Márciusban volt egy komolyabb incidens, amit nagyon a lelkemre is vettem, és úgy tűnik, maradandó hatással volt rám. Aztán újabb piszkálódások következtek. Nem sírok, de úgy éreztem, kevesek arra hajaznak, hogy minél több szeget verjenek majdani koporsómba. Volt, aki nyíltan is megtámadott, miszerint nem én érdemeltem az egyik verseny díját, hanem ő. Csak halkan jegyzem meg, hogy a 12 díjazott közt az egyedüli hím voltam. Az én  nyertes receptemen kívül pedig még egy volt, ami nem volt süti. Érdekes az arány, de már hozzászoktam. Úgy tűnik kis hazánkban mindenki csak sütit eszik, hiszen a tények szerint csak ilyen receptekkel lehet nyerni! Feldolgoztam, és folytattam mindennapos munkámat, sőt tán még nagyobb elánnal végeztem dolgomat. Aztán jött valami! Megírtam egy egész jó, legújabb receptemmel kombinált írást, kitűnő hangulatban. Másnap reggel újra elolvastam, mert mindig így szoktam tenni. Bevált újságírói fogás, hogy alszok rá egyet, esetleg friss gondolatok jutnak eszembe. Kicsit pontosítottam, majd közzétettem. Nekikezdtem utána megszokott napi beszámolómnak, (minden reggel írok a napi aktualitásokról, hozzákapcsolva a menüről szóló ajánlatot) ami az elején nagyon jól ment. Azt is mondhatnám, szinte sziporkáztam. Aztán egyik pillanatról a másikra lelassultam, kezdtem a billentyűk mellé ütni, keresgélnem kellett őket. Szellemileg ép maradtam, csak a kezem, és ujjaim nem akarták végrehajtani a hozzájuk intézett utasításokat. Éreztem: Nagy a baj!
Ha lehet messze kerülöm az egészség házát, de tudtam segítségre van szükségem! Valószínű nem a legjobban döntöttem, hogy nem a mentővel való beszállítást választottam, hanem feleségem, és a közelmúltban diplomázott, ápolóként végzett fiam segítségét vettem igénybe. Jobban jártam volna a mentővel! Gyorsabb lett volna. Mindenhol ők az elsők, velük soron kívül juthatok be  bárhova. Ha fiam nem ismerte volna a dörgést, akkor pedig tán még mindig ott ülnék. Így viszont azonnal kerített egy tolószéket, de így is hosszabb időt vártunk sorunkra. Közben megérkezett egy korosabb hölggyel, egy több tagú társaság, akik egy számomra csak hallomásból ismert nemzetiségi nyelven kommunikáltak, de igen hangosan. Úgy, hogy mindenki észrevegye őket! Akár akartuk, akár nem. A társasághoz utóbb csatlakozott férfi családtag erőszakosan nyomatékot is adott mondandójának, így elérte, hogy a szerinte halálán lévő idősebb hölgyet soron kívül lássák el. Felesége pedig telefonon ellátta az éppen nem ott tartózkodó többi családtagot hasznos tanácsokkal, időnként fennhangon kiemelve a fontosabb részleteket. Ezekhez kísérő mondatokkal is kapcsolt, melyek biztatást tartalmaztak bizonyos szexuális aktusokra, de ezek nem voltak egészségügyi intézménybe illőek. Velük többet nem találkoztam, (szerencsére) mert sorra kerültem. Ekkor már két óra lehetett délután. A sürgősségin! (a család fél tizenkettőkor szállított be) Áttoltak a CT-re, ahonnan rögtön a neurológiára vittek. (Ez már a diliház? kérdeztem, mert gyerekkoromban egyszerűen így hívtuk a patinás sárga épületet, melynek emeleti ablakai vasrácsokkal vannak ellátva napjainkban is, nyilván nem a betöréseket akarván ezzel megnehezíteni.)
Ott csúcsforgalom volt. Egyetlen orvos, és láthatóan egy képzett szakápoló nyakába szakadt minden. Tökéletesen végezték dolgukat, amiből volt bőven. Csak kevesen voltak ám ennyi munkához! Soron kívül szüksége volt ellátásra annak az ifjú, éppen állapotos hölgynek, aki Stroke gyanújával került be igen súlyos állapotban. Úgy tudom szerencséje volt. Négy órakor én jöttem. A doki elnézést kért a hosszú várakozásért, de ezt maximálisan megértettem, nem voltam türelmetlen. Tudtam, hogy átlagon felül teljesítenek. Számomra szokatlan, de nyilván szakszerű gyors vizsgálat következett, majd közölte bentalvós lesz a buli. Számítottam rá, sőt nem gondoltam, hogy egy nappal megúszom. Többre gondoltam, de nem én vagyok a szakértő!
Aztán egy rendkívül jóindulatú, de érezhetően a nép egyszerű gyermekei közül való fiatalemberre bíztak, aki igyekezett mindent megtenni értem. Persze a lehetőségeihez mérten. Választást kínált fel a szobában található több ágy közül, sőt ajánlott is egyet, ami szerinte nekem a legjobban megfelel. Gyors papírmunka, ami kötelező kérdéseket takar. Adataim, kit értesítsenek, ha szükséges, van-e kivehető aranyfogam, bot, mankó, egyéb van-e nálam, káros szenvedélyeimről is érdeklődött, van-e aranyerem, hány? Mikor menstruáltam utoljára? stb. stb. stb. Gyors ismerkedés a szoba többi lakójával, közben megtudtam, egyikük várja a betegszállítót, amit fél tízkor rendeltek meg, és már csodák - csodájára fél tizenegyre meg is érkezett. Éjszaka! Addig haptákban! Akkor még elmondták szegénynek, hogy vannak még néhányan a kocsiban, akiket még előtte haza kell vinni, így kb. 1 órára már otthon is lesz. Hiába! A gyógyulásért is árat kell fizetni! Én kaptam egy infúziót este, majd egyet másnap, és ezzel vége volt a terápiának. Ennyi? Állapotom nem indokolt más kezelést, tehát a kezembe adott elbocsájtó szép üzenet szerint gyógyultan távoztam. Csak én nem érzem így! Vajon miért? Kicsit később rájöttem, nagyon jól éreztem, hogy nem vagyok gyógyult! Ilyenkor érti meg az ember, mit jelent az a kifejezés: Elgurult a gyógyszer! Magam nagyon gyógyszerellenes vagyok, de ha szükség van rá, be kell venni! Családom úgy érezte nem volt elégséges a terápia, így a dokumentumokkal felszerelkezve utólag háziorvosom véleményét is kikértük, aki egyféle pirulával csodát tett. Érezhetően, azonnal jobb állapotba kerültem, aminek köszönhetően azonnal leültem írni. Na mi mást csináltam volna? Hozzászoktam, már jelentkeztek az elvonási tünetek! Szerencsére a kapott, ismert csodaszer nem gurult el, hanem hatott. Elárulom, Cavintont kaptam, amiről soha nem gondoltam, valaha is szükségem lesz rá. Agyi keringés javító, és siralmas állapotomban, valóban csodát tett. Vajon a szakorvosnak ez miért nem jutott eszébe? Túlterhelt volt szegény.
És akkor itt jönne néhány szóban a kaja, mert anélkül egyetlen írásom sem teljes. Gaszroblogger vagyok, vagy mi a túró?
Mivel csütörtök reggeltől talpon voltunk mindannyian, enni leghamarabb késő este tudtam, amikor nejem hozott néhány szelet füstölt sajtot egy szelet barna, magvas kenyérrel. Szerintem ilyet még a kórházban nem is láttak eddig. Az igen jóindulatú segédápoló vacsoraidőben azért megkérdezte, hogy ettem-e, mert ha mást nem, egy szelet vajas kenyeret szerez nekem. Azt mondta, ezen az osztályon eddig még nem halt senki éhen. Nem akartam első lenni! Reggelit másnap már kaptam, de cukorbeteg létemre 1 korpás kifli mellé kis doboz mézet!!! Mézet cukorbetegnek? Pedig a státusz felvételénél bediktáltam betegségemet, így elvileg annak, aki kiosztotta a reggelit, tudnia kellett volna, cukorbetegnek mézet tilos adni. A korpás kiflit elmajszoltam tudva azt, hogy már itthon ebédelek. Így is történt.  
Ez volt tehát rövid kórházi történetem summás összefoglalója, és le kellene vonni valami tanulságot!
Azért ezt nem gondoltam volna! Ennyire szar lenne a helyzet? Mivel már papírom is van róla, megengedhetem magamnak ezt a stílust! Senki nem vonhat felelősségre, hogy hülyeségeket beszélek! Hogy igazságtartalma van a leírtaknak? Ja! Arról nem én tehetek! Én csak leírtam a velem történteket. Ha pedig valaki magára, és a valós állapotokra ismerne, az nem a véletlen műve! 
Kevés kivétellel csupa jóindulattal, szakértelemmel, segíteni akarással találkoztam. Úgy érzem valami mégis nagyon elromlott! Vajon én vagyok egyedül, aki így érzi? Érezhetem, mert hülye vagyok. Papírt kaptam róla, lobogtathatom világba! Azért az egészségügy helyzete még ilyen marad! Vagy tényleg ennyire hülye lennék, hogy rosszul látom???

4 megjegyzés:

  1. Kedves István! Szerény véleményem szerint te nem vagy sem hülye,sem vak,hogy rosszul látnád a dolgokat.Hülyének azok néznek,akik "más"kórházban gyógyíttatják magukat és hozzátartozóikat és nem látják(vagy nem akarják)azt látni amit te a "dolgozó kisember"tapasztaltál.Persze ettől még lehetünk (vagyunk ) hülyék,némák,akár vakok is.E pár vigasztaló :-) gondolat után kívánok neked ismeretlenül is mihamarabbi gyógyulást,és kívánom,hogy eljöjjön az az idő mikor csak a gasztronómiai ismereteiddel kelljen traktálni bennünket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Próbáltam iróniával megfogalmazni az általam tapasztaltakat, mégis elkeseredtem kicsit.

      Törlés
  2. Kedves István! Minél előbbi gyógyulást kívánok! Végigolvasva is sok volt ami Veled történt, nem még átélve. Nagyon sajnálom, hogy ennyire a szívedre veszed egyes kiállhatatlan emberek támadásait. Sajnos ezzel a blogírásom kezdetén én is így voltam. Aztán rájöttem, hogy nem szabad, mert erre csak az én egészségem mehet rá, mások pedig jót röhögnek a hátam mögött. Rájöttem arra is, hogy nem szabad senkiben megbízni, és mindenkivel be kell tartani a 3 lépés távolságot. Akiben a legjobban megbíznál, az fog legelőször hátba támadni. Arról már nem is beszélve, hogy a szemedbe mindenki nagyon barátságos, viszont a hátad mögött kibeszél.
    Én csakis annyit tudok Neked tanácsolni, hogy mindig felemelt fejjel haladj előre, és ne azt nézd hogy ki mit mond rólad, hanem azt hogy ki mondja. Meglátod ez segíteni fog. Te maradj továbbra is a mi kedves Gasztropajtink!!

    Üdvözlettel: Éva (Gizi)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Éva!
      Igyekszem nem figyelembe venni a szurkálásokat, de nálad senki sem tudja jobban milyen nehéz. Megpróbálom ennek ellenére, de nagyon nehéz. Most megpróbálom elfelejteni őket. Végleg!

      Törlés