2016. április 20., szerda

2015. 09.29. Tanulságok!

Leírtam, mert nem hiszem, hogy egyszer is elfelejteném az életben, ennek a hétnek a történéseit! Különben is! Írásra vagyok kötelezve gyógyulásom érdekében. Azon, hogy megosszam-e a nyilvánossággal, még gondolkozok. Ha mégis így történne, az azt jelentené, végleg betelt a pohár, vagy valami helyrehozhatatlanul elromlott. 

Mégis úgy döntöttem bő fél év után, hogy megosztom az akkor leírtakat, mert azóta úgy láttam, nem javult a helyzet.

Történt, hogy kórházban voltam egy hétig, szeptember végén. Tőlem megszokott módon leírtam élményeimet, s közben (véleményem szerint túlságosan is enyhe) kritikával is illettem az  arra rászolgálókat. Volt olyan, aki ezt mégis nehezen viselte, sőt elképzelhető, hogy meg is sértődött. Vajon miért? Ennyire fájt az igazság?
Nem tudom milyen okok miatt, de valaki amíg az igazak álmát aludtam egyik éjjel, a közösségi oldalon elkezdett mocskolni. Meg nem történtté már nem tudtam tenni, hiszen mire felébredtem, addigra rengetegen kiálltak már a védelmemben. Mégis mikor felébredtem reggel, meglepetés fogadott. Az egyébként nyilvánvalóan fáradt ápoló, aki egész héten délelőtt felügyelt a kórteremre, és nyilván másokra is, sőt előtte még két tizenkét órás műszakot is lehúzott, közvetlenül ébredésem után felelősségre vont, a következőképpen: "Miket írogat itt maga össze-vissza?" (a kórházi étkezésről írtam, ami tudvalevőleg világszínvonalú hazánkban) Majd így folytatta: "Én nem olvasom, de most telefonáltak, hogy nem jó ez így" (tehát anélkül vont felelősségre, hogy olvasta volna, mit is írtam! Felsőbb utasításra?) Megállt bennem az ütő, mert nem tudtam mire vélni a dolgot. Két szobatársam füle hallatára, meg lettem fenyítve! Köpni, nyelni nem tudtam, és annyit tudtam csak kinyögni, hogy: "most meg lettem fenyegetve?" Az ápoló, csak annyit válaszolt: "Abba kell ezt hagyni, mert nem lesz jó vége!" Hangsúlyozom anélkül, hogy olvasta volna bármelyik, addig megjelent írásomat! Még mindig nem tudtam miről van szó, de váratlanul megérkezett az élelmezésvezető, a kórház (valószínűleg) fődietetikusával karöltve. Korán reggel nekem kellett bizonygatnom, hogy nem szapultam senkit, csak a szerintem apró hibákra kívántam felhívni a figyelmet, amiket véleményem szerint könnyen ki lehetne javítani. Nem akartam ezt a kétes népszerűséget. Tény, hogy igen sokan olvasták írásaimat, és akikkel beszéltem, mind igazat is adtak véleményeimnek. A közösségi oldalon rágalmazássá fajult írással kapcsolatban, pedig kivétel nélkül mindenki a védelmemre kelt. Ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Ez verte ki főként a biztosítékot? Nem az, hogy engem ok nélkül szidalmazott valaki míg aludtam, hanem az, ahogyan valós, vagy részigazságokkal bizonyították a védelmemben hozzászólók, a kórházakban, valóban nem minden fenékig tejfel, az étkezéssel kapcsolatban sem. Kora reggel tehát ezzel indult a napom. Később, rengeteg telefont, privát üzenetet kaptam, amikben szolidaritásukról biztosítottak többen is. Volt, aki vette a fáradságot, és nyomozni is kezdett a Facebookon, az arcát sem vállaló, engem pocskondiázó illetővel kapcsolatban. Meglepő következtetéseket vontak le többen! Köztük azt, hogy az illető engem rágalmazó megrendelésre írta sorait? Vagy azt, hogy egyenesen az egyik érintett próbált így visszavágni? Elég rosszul sült el, megjegyzem! Mindenki nekem adott igazat, sőt biztattak indítsak becsületsértési pert az illető ellen. Én nem vagyok ilyen!
Hangsúlyozom, senkit nem kritizáltam jobban a kelleténél! Nem sértegettem senkit, hanem engem sértegettek! Mégis nekem kellett magyarázkodnom. 
A kórházba gyógyulni mentem, nem pedig azért, hogy még betegebben távozzak! A kórházi dolgozók áldozatos munkáját most is elismerem, csak jókat tudok róluk mondani, néhány kivétellel szemben. Ezért a nevetséges fizetésért, lényegesen többet tesznek értünk, mint az elvárható volna. Köszönet érte, ismét, sokadszor!
Következtetéseket viszont nem akarok levonni. Mindenki tegye meg maga, immár a valós tények ismeretében! Valóban ilyen lenne a mai magyar egészségügy helyzete? 
Bizony ilyen!

2015. szeptember 27., vasárnap

Egy őrült gasztroblogger naplója a sárgaházból. Az utolsó nap

2015.09.26. Holnap vége. Végre! 

Nehogy azt higgye bárki, hogy elvesztem! Csak valamilyen véletlen folytán nem tudok kapcsolódni a nethez, de ezt a kis időt már kézen állva is kibírom. Most utoljára leírom gondolataimat, és holnap megosztom. Akkor már otthon leszek. Fel sem tételezem, hogy bármilyen csalafintaság lenne az ügy hátterében, de kétségkívül történtek velem furcsaságok tegnap, és az elmúlt napokban. A mobil netem adatai szerint, még 750 Mb. állna még rendelkezésemre az 1 Gb. felhasználhatóból, de nem kísérletezek tovább. Mivel szinte egész éjjel nem aludtam, többször rátekintettem a Facebookra is, hátha ismét nem úszom meg valami körmönfont hajnali támadás nélkül. Utoljára reggel 7-kor tudtam belépni. Azt is láttam, hogy nagyon sokan olvastátok főként utolsó írásomat, a tegnapit. Nem kívántam kétes dicsőséget szerezni, de úgy tűnik valamire rátapintottam. Bizonyítja ezt az is, hogy a hét eleje óta közzétett blogjaimat, mintegy 1200 olvasó nézte meg. Köszönöm figyelmeteket!

A tegnapi témát lezártnak tekinthetném, de még ma is többen jelezték szolidaritásukat, telefonon is. A neten érkező kommentekről, privát üzenetekről nem is beszélve! Úgy tűnik nagyon megmozgattam valamit. Az pedig aki engem mocskolt, alaposan mellélőtt! Öngól a javából! Azért látszik, milyen tettre kész ismerőseim vannak. Néhányan még nyomozást is végeztek az illető után. Nem kértem, mégis levontak néhány következtetést. Mivel tényleg nem kívánok vele foglalkozni többet, ezeket inkább megtartom magamnak.

Bizonyos tanulságokra azért én is rájöttem. Kénytelen voltam! Arra, hogy egész életemben segítőkész embernek tartottatok, és én is ennek tekintem magam. Erre többen ismét felhívtátok a figyelmemet. Köszönöm! Nem kell bizonygatnom, hisz nálam jobban tudjátok. Most sem szerettem volna mást tenni, mint segíteni. Az, ahogyan kifejeztétek többen a szolidaritásotokat, sok dolgot világított meg. Egyik kedves olvasóm hívta fel rá a figyelmemet, hogy tulajdonképpen nem csak engem támadott meg az illető fogadatlan prókátor, hanem családom becsületébe is belegázolt. Feleségemébe, a fiaiméba, köztük azéba is, aki jelenleg is a kórházban dolgozik ápolóként. Nem foglalkozást, hivatást választott. Sok ilyet ismerek! Két nyelvet beszél, állandóan használja is főként az angolt, és nem csak papírja van róla. Ki is mehetett volna dolgozni, de Ő itthon akart maradni. Ismerek még néhány hozzá hasonlót! Sokan, jogi elégtételt is vennének!

Ha pedig valaki kritikával illet bárkit, azt tessék kérem elfogadni, és megköszönni. A kritika a lelkiismereted, magyar hangja! Akkor szólal meg, amikor a legnagyobb szükséged van rá. Ha hibázol! Nem tévesztendő össze a kritika, az ugyanarról a tőről eredő sértéssel! A sértés többnyire a másik megalázásával zárul. A kritikára viszont, nagy szükség van. A kritika épít! Ha az jó szándékú. Ha negatív, akkor rombol! Eszembe jut a 70-es évek derekáról származó mondás, miszerint a kritikát szeretjük, csak nem tűrjük! Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy én próbáltam építő jellegű kritikát beleszőni írásaimba, melyek sajnos nem arról szóltak már, mint ahogy azt eredetileg elterveztem. Mindezek ellenére nem volt céltalan szájtépésem! Tudom volt olyan, akiben legalább a gondolatok szikráját felélesztettem. Nekem már megérte. Küldetés teljesítve!

Mivel netes kapcsolatom már nincs, angol leckéimet sem tudom elolvasni, így filmek nézésével töltöm rengeteg szabadidőmet. És felzabáltam mindent, ami maradt.


Azért a megszokott protokollt most is követem. Mert rend a lelke mindennek! A reggelire kapott köményes sajtot jó étvággyal megettem, sőt tízóraiztam is. Májkrémmel, paradicsommal a korpás kifli felét, a másik felét pedig az M készlet terhére zárolt szalámi és paprikaszeletek felhasználásával tettem még élvezhetőbbé.
Megettem minden bizonnyal utolsó ebédemet is, ami mintha az én tiszteletemre készült volna. Tudom, mások is ezt kapták, tehát semmi kivételezés gyanúja nem merült fel. Meggylevest ettem, máshogy, de számomra finomabban, mint azt megszoktam. Fahéj nélkül, kellemesen, pikánsan fűszerezve. A lényeg, hogy nem volt édes!
Az ebéd főeleme viszont paprikás csirke jellegű csirkecomb volt. Tehát a csirke színe – java, ami bőséges szafttal, durum tésztával lett feltálalva. Apró, de elviselhető szépséghiba volt az, hogy mikor évekkel ezelőtt itt feküdtem, még a savanyúságnak kis műa. tálkát is biztosítottak. Elfogyott! Tehát végre igazi kulináris élménnyel zárulhatnak kórházi kulináris kalandozásaim. Erről szerettem volna kezdetektől írni. Nem holmi ármánykodásról, vélt, vagy valós sérelmekről!

Bennem nincs harag, még azzal szemben sem, aki nyíltan sértegetett! Biztosan talált rá valamilyen okot, ha pedig nem, akkor keresett. Szeretném hinni, hogy mások sem sértegetésként fogják fel, itt-ott apró kritikákat is megfogalmazó írásaimat! Fogadják meg azokat, hiszen jó szándékkal írtam őket! Nem szívesen voltam kórházlakó, de mégsem távozok keserű szájízzel!

Remélem hosszabb időre lezárult életem ezen korszaka! Ennyi volt! Tanulságot nem vonok le, mindenki tegye meg, a saját belátása szerint. Maradok az, aki voltam: Egy őszinte ember, aki véletlenül gasztroblogger is. Köszönet azoknak, akik segítettek átvészelni ezt az időszakot!



2015. szeptember 25., péntek

Egy őrült gasztroblogger naplója a sárgaházból 5. nap

2015.09.25. Jobb napom is lehetett volna!



Jól ébredtem, de alaposan el lett rontva a napom. Valaki személyeskedve reagált, nem a blogomra, hanem egyszerűen, csak belém akart rúgni. Sikerült! Nem nekem ártott a legtöbbet, hanem azoknak, akikről írtam az elmúlt napok során. Róluk semmi sértőt nem állítottam, sőt kiemeltem áldozatos munkájukat. Nem várok el semmilyen különleges bánásmódot! Egyszerűen vannak észrevételeim, időnként lehet, hogy nem is hízelgők egyesek számára. Másoknak is vannak
, csak nem írnak róla. De az, hogy valaki vélt, vagy kétes igazságokat burkol egy pocskondiázó, hazug állításokat tartalmazó személyesen nekem szóló üzenetbe, az övön aluli volt. Gondolom, ez volt a célja! Minél jobban megalázni valakit, az igazság bajnokának tüntetve fel magát. Úgy érzem, nem nekem kell magyarázkodnom, tegye meg az helyettem, aki csak ártani akart!

De miért is kellene magyarázkodnom? El kell olvasni előző írásaimat! Szenzációt hajhásztam? Úgy érzem nem! Kritikus voltam? Igen, de nem jobban a kelleténél! Az igazat írtam? Igen! Sértő szándék nélkül? Igen!

De az, hogy nekem kelljen magyarázkodnom más írása miatt, az már mindennek a teteje. Alaposan fel lett kavarva a fekália kérem!
Nyilván nem céltalanul.

Éghet a bőr a pofámról, mert a védelmemben írt hozzászólások mindegyikével sem értek egyet teljes mértékben. De a védelmemben írták!

Tehát alaposan át kellett értékelnem napomat. Reggeli elfelejtve, mert elment az étvágyam. De legalább beszélgettem azokkal, akiket őszintén tisztelek, akiknek a figyelmét szerettem volna felhívni bizonyos általam tapasztalt, apró problémákra. Egyik sem orvosolhatatlan. Nem is támadtak rám. Váratlanul ért a dolog, hogy kora reggel magyarázkodnom kellett, és még azelőtt, hogy a tényeket valójában megismerhettem volna. Támadható voltam. Ennek ellenére nem éltek vissza a helyzettel. Néhány perc, lényegre törő beszélgetés után tisztáztuk a valóságot. Mivel váratlanul ért, közvetlen ébredés után, még gondolataimat sem tudtam összeszedni igazán. Nem kritikát akartam fogalmazni, csak javaslatokat. Legközelebb felkészültebb leszek. A szándék, mindegyikünkben megvan.

Persze leginkább én tehetek róla, hogy elfajult a dolog. Elvégre engem szólítottak meg, engem sértegettek. Mások pedig próbáltak védelmemre kelni. Ki – ki a maga vérmérséklete szerint.

Amiket az elmúlt napok során leírtam, most is vállalom! Semmi bántó nincs köztük. A kórházba kerülő ember védtelen. Kiszakad természetes környezetéből, nem számíthat szerettei támogatására. Új helyzetbe kerül, amire fel kell készülni. Első bejegyzésemben leírtam néhány praktikus tanácsot. Aztán leírtam napjaim alakulását, naplószerűen. Írtam a kajákról is. Nem hazugságokat, csak az igazat. Azt is, hogy mire meg kellene ennem az egyébként nekem való korpás kiflit, megszárad. Ez is tény. Tudnom kellene, hogy hozzak magammal nylonzacskót, amiben valamennyire friss marad? Felkerül a listára ez is! Legközelebb frissen tartó zacskót is hozok. Azt viszont fenntartom, hogy ha valaki élvezhetőbbé akarja tenni az itt tartózkodását, hozzon magával bizonyos dolgokat, amik komfortosabbá teszik itteni életét, és ételét.

Elismerem az itt dolgozók, áldozatos munkáját! Erőn felül teljesítenek. Mindenki, kivétel nélkül! Nem is engedem, hogy bárki bántsa őket. Nem érdemlik meg!

De itt tépem a számat már mióta, és sokaknak fogalmuk sincs róla, miről van szó valójában. Személyesen nekem jött az idővonalamra, a következő iromány, és mire felébredtem, már sokan reagáltak is rá. Én pedig nem tudtam, mert aludtam. Mire felébredtem, már késő volt. Megtehettem volna, hogy letörlöm, azzal elejét véve a kommentáradatnak, de nem tettem, mert nem tehettem már meg. Míg én aludtam, mások már reagáltak rá. Épp ezért, az érthetőség végett idemásolom az eredeti írást. Nem szégyellem. Szégyenkezzen az, aki írta!



Tivadar Budaházi – ‎Hajdu István László

10 órája ·

Kedves Betegtárs!

Bocs, de nem tudom tovább magamba tartani véleményem e pár nap megkérdőjelezett véleményedről! Ha jól tudom egy bukott órás, lett egy ezeréves érettségivel gasztroblogger!
Jó magam is sokat feküdtem a jelzett kórházban. Gyógyulni mentem nem gizdáskodni, bár nem a " sárga" házban feküdtem.Ha már az élelmezést fikázod akkor erről írok neked egy pár sort. Mindig KIVÁLÓ minőségű és mennyiségű ételt kaptam. Ha már idejében elkurtad az egészségedet akkor tartsd be az előírt étkezésedet. Hidd el, hogy csak tisztességesen szeretnének meggyógyítani persze ha akarod! Az ötszöri étkezésedet 560 forintból kell kihoznia a te általad megszólított olimpiai bajnok élelmezésvezetőnek, és kollégáinak. Hídd el nekem igazán matekolnia kell, neki, hogy mindenki igényeit kielégítse. A gyulai éttermed gondolom csak ebédet szállít neked és azt sem 560 forintért. Kérlek ezek után gondold át az írásaidat hisz ezek az emberek kiváló szakemberek és csak a dolgukat végzik. Én csak hálával tartozom nekik ugyanis meggyógyítottak mert engedtem.

Tisztelettel és együttérzéssel egy Betegtársad.




Joga van természetesen bukott órásnak nevezni, megkérdőjelezni oktatásom színvonalasságát, de a többiek mielőtt felkeltem, már válaszoltak. Ha viszont elkúrtam volna az egészségemet, azért engem terhel a felelősség. Nem másokat. Viselem következményeit. Az viszont, hogy egy beteg embert ilyen szinten megalázzon bárki, az a hozzászólót minősíti. Téma lezárva!

Amit viszont nagyon furcsának találok! Valaki éjfélkor teremt le, állítólag saját házassága napján. Nászéjszaka helyett mond el mindennek olyankor, amikor tudja, hogy nyilván alszom. Mire felébredtem, sokan kiálltak már a védelmemben. De az illető úr hallgatásba burkolózott. Igaza volt! Én is mélyen hallgattam volna a helyében. Hogy milyen „ismerőseim” vannak? Én tehetek róla!

De bánt, hogy nekem kellett személyesen magyarázkodnom, olyan jó szándékú emberek előtt, akikről tudom, nem bántottam meg őket. Eszembe sem jutna egyébként!

Azért továbbra is leírom mindennapom, mert tudni illik, mire számíthat az, aki kórházba kerül. Nem öncélúan teszem!

Ma reggel korán kaptam infúziót. Fél hétkor lett bekötve, és egy óra mire lecsepegett. Még jó, hogy eszembe jutott előtte kimenni WC-re. Reggel különösen nem tudom szabályozni anyagcserémet, így jó az előrelátás. Megtudtam azt is, hogy pénteken másként alakul a házirend. Betegek távoznak, új betegek jönnek, így korábban lettem ellátva.

A méltatlan támadás miatt reggelihez nem volt ma kedvem, de megnéztem. Korpás zsemle, kefír, alma volt a reggeli.

Közben persze volt időm gondolkozni. Akaratlanul kerültem ebbe a számomra igazán kényelmetlen helyzetbe. Aki most azt hiszi, parancsra megváltoztatom a véleményemet, és ezután nem fogja írásom híven tükrözni a valóságot, téved. Hízelegni nem fogok. Erről szó sem volt egyébként. Örülnék, ha írásomban a jó szándékot vélnék felfedezni! Bennem meg csak az van. Az, aki minden nap ezzel foglalkozik, valószínű nem fogja soha megtudni azok véleményét, akik kicsit kritikusabban is meg mernek nyilatkozni. Csupán azért, mert érzik az ízeket, azok összhangját.

Nem púder jön! Nem kell semmit jóvátennem! A halfilé mellett, a mai ebéd volt, az ami igazán ízlett a héten. A szárnyas tokány különösen, mert ez volt az első nem pépes jellegű kaja. A leves olyan, amilyen. Tudom, előírás van a fűszerezésre, és hozzá kell szokni az étrend változásához. Én sem sózom hülyére az ételeket.
Szívesebben használok inkább mások által tán kevésbé ismert zöld fűszernövényeket. A mai tokányt el tudtam volna képzelni talán egy csipet majoránnával. A levest is lehetne valamivel varázslatosabbá tenni. Nagyon ellene vagyok az ételízesítőt, így nátrium glutamátot tartalmazó ételeknek. Ezt felesleges pótléknak tartom. Szinte ismeretlenek már a hagyományos fűszernövényeink. A sót nem pótolni, hanem kiváltani kell. Az ételek ízét élvezetesebbé kellene tenni más fűszerekkel. Talán több felkészülési időre lett volna szükség az átálláshoz. Túlságosan hozzá voltunk szokva a „magyaros” ízekhez. Van olyan oldal, ahol úgy ismernek, mint az egészséges étkezés nagykövete. Nyáron például napokig képes vagyok csak salátákon élni. Most is egy jó adag saját kertemből származó Lucullus, és San Marzano paradicsomot hoztam magammal. Ezekkel teszem még élvezetesebbé a reggelimet, vacsorámat. Az uborka is tökéletesen alkalmas erre a célra. Könnyen tárolható hűtés nélkül, és igazi színt visz az étkezésbe. Már leírtam sokszor, az étel látványa, legalább akkora élmény, mint annak az íze. 
Nagyon édességellenes vagyok! Sok receptoldalon viszont, csak azokat favorizálják. Mintha minden asztal, kizárólag édességekkel lenne megrakva, és csak azokból lehetne választani. Úgy járhatunk, mint Amerikában! A népesség 1/3 része elhízott, újabb 1/3 túlsúlyos, nem beszélve az ezzel járó cukor, és szív problémákról. Tudom, a meggyes pite helyett salátát nem tehetsz az asztalra, de meg kellene találni a helyes arányt! Ha egy receptoldalon túllihegik az édességeket, maga az olvasó is el fogja hinni, mivel másokat is ez érdekel, engem is az fog. Hamis tények, hamis illúzió.

Valószínű, maguk a tények késztettek arra, hogy tán túlságosan is magyarázkodni kényszerültem. Belekényszerítettek.

És úgy döntöttem, hogy kivételesen nem várom meg a vacsorát. Biztosan ez sem lesz sokkal másabb, mint a hét bármely más napján volt. Ma igaztalanul belém kötött valaki, aki a tegnapi házasságkötése után a nászéjszaka helyett engem becsmérlő levelet hozott nyilvánosságra. Nem kívánok neki semmi rosszat! Ha ebben leli örömét, csak sajnálni tudom. Kívánom, éljen erőben, egészségben sokáig. Ha bűn az, hogy le merem írni az igazat, akkor vállalom! Vállalni is fogom! Nevezzenek akár bűnözőnek!


2015. szeptember 24., csütörtök

Egy őrült gasztroblogger naplója a sárgaházból 4. nap


2016.09.24. A gasztroblogger a kórházban is gasztrobloger. …meg ember.


Éjszaka megtámadtak a múzsák. Oly sok volt belőlük, és mind meg akart csókolni. Aurora musis amica, avagy a hajnal a múzsák barátja. Én meg hagytam magam hajnalban. Szerettem volna azonnal írni is, de az nem megy oly könnyen. Zavarni nem akarok másokat. Ez alapvető norma a számomra. Az viszont, hogy egyetlen éjjeli lámpa fényénél küzdök napközben is, az az én privát problémám. Van, akit zavar a fény. Majd, ha otthon leszek, nem kell vakoskodnom.

Tegnap, mielőtt álomra hajtottam volna okos fejecskémet, találtam egy partnert. Valahogy szóba került gasztronómiai elkötelezettségem, és beszédbe elegyedtem egy bájos ápolónővel. Találtuk közös témát is. (mily meglepő) Érdeklődött személyemről, pályámról, én pedig az éppen nálam lévő egéralátétnek használt Recepttár magazin utolsó számát adtam neki oda éjszakai olvasni valónak. Mily meglepő! Benne saját receptemmel is. A szerénységem a bűnös! Elmondtam, hogy elkötelezett vagyok a gasztronómia irányában, és most éppen a kórházi élményeimet írom. Őszintén, mert máshogyan nem lehet. Ő pedig helyeselte. Írni is kell róla! Ők osztják ki a kaját, az első reakció rajtuk csapódik le. Tehát, jól kibeszélgettük magunkat. Ez kellett már nekem régóta! A beszélgetés. Nem lehet mindenkivel. Azokkal a hölgyekkel, akik a folyosón csámcsognak a délutáni sorozaton, közben behozzák az unokákat is TV-t nézni, nem találok közös témát. Azzal sem, aki kommentálja a híreket, természetesen a maga sajátos szemszögéből. Így marad a privát témám. Legalább gondolatban.

Rájöttem, milyen szerencse, hogy szinte vakon tudok gépelni, mert fény híján baromi nehéz lenne másként. Egyébként, itt tudom lemérni, hogy mekkorát javult az állapotom. Nem küzdelem az írás, hanem mint régen, igazi élvezet. Ki is használom! Írok rendületlenül.

Nejem mosolygósan jött be este, hozott egy kis csomagot számomra. Számítottam rá, és rögtön neki is ajándékoztam. Kaptam egy csomag papírzsebkendő méretűre összehajtogatható bevásárló táskát. Nyertem, receptemmel. Praktikus, esztétikus. Mint minden csecsebecsének örült is neki.

Hiányoznak a kutyák! Kimi, aki napközben bármikor odatelepszik a lábamhoz, mert csak érezni akarja a közelségemet. A kicsi, amelyik igazi vagány. Szegények, most egyedül vannak, míg mindenki dolgozik. Most mindegyik be akarta bizonyítani kizárólagos jogosultságát az által birtokolt területre, és ahogy illik, körbe is jelölték territóriumuk határvonalát. Meg a közepét is. Meg mindenhol. Szóval, összehugyoztak mindent. Nem lehet haragudni rájuk! Ha otthon lennék, ki tudnám engedni őket. Ezért nem való kutya csak olyannak, aki figyelni is tud rá.

Tehát ezek kavarogtak a fejemben, míg mások az igazak álmát aludták. Kivételesen kávém is van, mert nejem meglepett este vele. Beosztom.

Azt hiszem, visszajött bőbeszédűségem is, aminek igazán én örülök. Ismét én vagyok! Másként nem is lehet elviselni ezt a radikális környezetváltozást! Teljesen át kell alakítanod az életedet, kompromisszumokat kell kötnöd a túlélés érdekében. Én pedig túl fogom élni. I will survive! Unalmamban, angolt tanulok. Felfrissítem szerény képességemet. Legalább valami hasznosat is csinálok.



Egyébként, ma is minden rendben indult. Vérnyomás, cukor rendben, a nevetséges kérdés, miszerint széklet volt-é is elhangzott. Széklet? Ilyen kaja mellett? Kora reggel ne röhögtessenek kérem! Még beszarok. Akkor meg legalább széklet lesz.

Már ismerem a házirendet, és tudom nem zabálhatom fel az egyébként tízóraira tegnap este kapott már megszáradt kiflit. Majd a maga valós idejében. Aztán majd a másikat, a frissebbet hagyom száradni. Nem kell ám mindet megenni. Egyiket el is küldtem a kutyáknak tegnap, biztosan örültek neki. A gazdi illata van rajta.


Közben meghozták a reggelit is. Korpás kifli, trappista sajttal. A két napja félretett paprikával igen finom reggelit varázsoltam belőle. Jól mondják, hogy a jóllakás nagyobb részét az étel látványa okozza. Erről én gondoskodtam. Elég is volt reggelire. Úgy döntöttem, a már megszáradt kiflit, nem eszem meg tízóraira. Elvégre, a kórház nem hizlalda!


Megint egy liter víz lefolyik le ereimen, mert infúzió jön. Egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz, csurran az infúzió, csepereg a Nootropil. Mondtam már, hogy ihletett hangulatban vagyok? Hajnalban sorban álltak ágyamnál a múzsák, és mindegyik smárolni akart. Csak nejem meg ne tudja!

Egyébként, megint kicsit jobban vagyok. Csodákat nem várok, de minden apró fejlődés is nagy öröm.

Már ennyi az idő? Jöttek értem még ebéd előtt, hogy áttolnak a bőrgyógyra. Itt is rég jártam. Meglepetés is ért. Az az ifjú kisasszony, akivel fiam együtt játszott, gyerekeskedet, most gyönyörű ifjú hölgy lett, és Ő vizsgált a bőrgyógyászaton. Felidéztünk közben, néhány régi emléket. Váltottunk néhány szót. Csak úgy simán, emberként. Egy ápolónővel is, akivel korábbról ismerjük egymást, és őszinte barátok vagyunk. Az is kiderült, hogy olvassák ám blogjaimat. Azokat is, amiket mostanság vetettem monitorra. Nem akarok túl sértőnek tűnni, épp ezért kíváncsi voltam mások véleményére. Már elmondtam, de most is csak megerősíteni tudtam: az, hogy rossz a kaja, nem azokon csapódik le, akik valóban tehetnek róla, hanem azokon, akik felszolgálják. Tehát az ápolókon. Na ők tehetnek a legkevésbé róla. Mégis tűrniük kell. Igazságtalanul.


Mire visszahoztak, a többiek megebédeltek már. Nem vesztettem sokat! Krumplileves volt, találjátok ki mivel! Persze, hogy sárgarépával! Meg sem fordul dilis fejemben, hogy a sárgarépa termesztő nem valakinek, a valakije? Persze! Mindig a hülye összeesküvés – elmélet.
Terveztem, hogy kontrasztként megmutatom azt a kaját, amit szintén nagy tételben főznek, talán kicsivel több odafigyeléssel. Azt, ahonnan én kapom hétköznaponként az ebédemet. Abban az étteremben, ahol nekem főznek, nem készítettek még salátafőzeléket, főtt hússal. Így nincs viszonyítási alapom sem. De még van három napom! Hátha lesz alkalmam erre is. Szívesen egymás mellé tenném az ételek képeit. Hátha meg tudnám még mutatni a különbséget. Mindkettő tömegkonyha, mégis egész más.


És lőn vacsi is. Úgy ahogyan már megtanultam, a holnapi tízóraival együtt. Miért is hozzák ma a holnap tíz órára kárhoztatott zsemlét? A világ dolgai kifürkészhetetlenek! Én mindenesetre felturbóztam az egyik korpás kifli helyett a holnapra szánt zsemlét, néhány szelet kolbásszal, a medve sajttal, paradicsommal. A tejfölt is kikanalazom, nehogy holnapra megpimpósodjon. 




Jó napom volt. Beszélgettem, még ha saját lábamon nem is, de kimozdultam, és emberként tekintettek rám. Még nincs vége a napnak, legalábbis remélem. De a cikknek nyomdakésznek kell lennie még lapzárta előtt. Mivel a lapzárást én tartom, nem kell sietnem. Azért már lassan hétvége jön, és kibírtam!


2015. szeptember 23., szerda

Egy őrült gasztroblogger naplója a sárgaházból 3. nap



2015.09.23. Harmadik nap. Vihar egy kanál levesben.


Sokat gondolkoztam. Arra van időm. Dehogy bántanám az egészségügy dolgozóit, sőt… Még csak a közvetlen főnökeikkel sincs bajom. Mindennap látom azt az emberfeletti munkát, amit megtesznek értünk. Az ápoló a kórteremben, a gyógytornász, a takarítónő, a konyha dolgozói. Semmi bajom velük, köszönöm odaadásukat. Elhivatottak! Azért a néhány garasért, amit kapnak, túlteljesítenek. Magával a rendszerrel van bajom! Azzal, hogy a betegnek kell hozni gyógyszereit, fél oldal szalonnával kell jönni, ha nem akarsz éhen veszni, WC papírt, minden más apró szarságot kell hoznod magaddal, a szakács csak a több éves, kiselejtezni való csorba műa. tálkába tálalhat, mert újra, szebbre nem telik. Látva, hogy az ápoló már régen túl van a napi 8 óra munkán, és holnap sem fog dolgozni kevesebbet.

Nincs pénz! Az élelmezésvezető annyiból tud gazdálkodni, amennyit előírnak neki. Abból erre futja. Addig tud nyújtózni, ameddig a takarója ér. Csak a takaró mindig rövidebb. Nem látom a szándékot! Azok szándékát, akik változtathatnának az állapotokon. Nem értek hozzá, de lehet, hogy néhány stadion árból jutna egy kevés az egészségügyre? Hülye vagyok, mit dumálok! Elvégre, a diliházból irkálok.

Ma a bőség zavarában szenvedtem egyébként. A végigaludt éjszakát követően, gondolkodóba estem. A tegnap esti bőséges kaja vajon tévedés volt? Vagy csak osszam be? Volt egy félretett kicsit kiszáradt korpás zsemlém, amiből csodálatos reggelit raktam össze. De előtte persze a reggeli vérnyomás, cukormérés, gyógyszerek. A cukrom rendben, vérnyomást utoljára évekkel ezelőtt mértek ennyit. 110. Így bátran kezdtem falatozni. Mily szerencse, hogy hoztam egy külön bejáratú műanyag tányért is.
Alig végeztem a vélt reggelivel, hozták a valóságost is. Az igazit. Azt, ami valóban jár. Reggeliből tehát túlteljesítettem. Amit hoztak, azt tízóraira félretettem. A már így is kiszáradt zsemle, pár óra állás után még szárazabb lett volna. Azóta is az motoszkál bennem, mi lenne, ha nem este, hanem a reggelivel együtt hoznák a tízórait. De én dilis vagyok, fleknivel! Minek gondolkozok?


Az ebéd sem villanyozott fel. Vegyes zöldségleves, az elmaradhatatlan sárgarépakockákkal. Már hiányzott volna. Elég sokat ettem belőle, de annyira nem ízlett. Túlságosan hozzászoktam a mások által szidott menzai koszthoz. Aki nem tudná, hétköznap, egy gyulai étteremből hozzák házhoz az ebédet.
Ők is kevés pénzből gazdálkodnak, csak valahogy másképpen. És fent lehet tartani, működtetni lehet az éttermet abból a kevés pénzből is!

Főételként almaszósz érkezett főtt hússal. Gyanítom, a leves volt, amiben a husi megfőtt. Ízetlen volt, de az almaszósszal jól esett. Vacsoráig el vagyok látva.

Délután megint pihenő jött. Mi a fészkes fenét csináljon az ember kínjában? Még szerencse, hogy van kapcsolatom a nethez, így töltöttem fel néhány receptet. Versenyezzünk. Hátha!

Azért vannak furcsa emberek. Biztosan én is az vagyok másoknak. Szobatársam, például hosszú percek óta próbálja megérteni a bukó ablak mechanikáját. Nem sikerült neki. Én nem vagyok nyűgös, nekem bárhogyan jó. Azért megettem a ronggyá száradt korpás kiflit. Kellett az ebéd után. Kezd fogyni a dugi kolbászom, ami legalább ehető. Meg a paradicsomom is.

Gyógyulnak a betegek, így nem is találkoztam személyzettel ebéd óta. Most zenét hallgatok, természetesen fülhallgatóval. Csak táncra ne perdüljek! Annak ellenére, hogy még mindig egészségtelen helyzetben írok, sokkal jobban megy. Valószínű az infúziónak is köszönhetően, már duplázni is tudom a betűket, és keveset ütök mellé. Azért az idegen billentyűzet szokatlan. A folyosón, a TV-n valami sorozat megy, úgy hallom. Inkább nem kínzom magam. Spanyol, vagy portugál zenét hallok alatta, tehát Brazil, vagy mexikói szappanoperát néznek többen. Én tanulok egy kis Angolt.

Korán hozták a vacsorát. 3 korpás kiflit kaptam, melyek közül 1 holnap tízóraira jár. Kisebb darab főtt csirkemellet fogok enni a készletemből származó paradicsommal. Ennyi elég is lesz vacsorára.



Ezt pedig  éhségem csillapítására csináltam. Mert a gasztroblogger sosem hazudtolja meg  magát.



Jóccakát!

2015. szeptember 22., kedd

Egy őrült gasztroblogger naplója a sárgaházból 2. nap

2015.09.22. Második nap. Fény az alagút végén.

Jól indult a nap!


Meglátszik, hogy az ismeri igazán a dörgést, aki minden nap benne van a sűrűjében. Meglátta az aranyos gyógytornász küszködésem, és azonmód tudta a megoldást. Kifordította a kisszekrényt, kihajtotta a tálalóasztalt, rá a számítógép, így már az előttem is van, én pedig az ágy széléről tudok írni. Nem kellett szólni, csak egyszerűen segíteni akart.

Praktikus okokból spórolok. A netet csak pár pillanatra kapcsolom be, előtte megszerkesztem az írást Word-ben. Ezért azt sem kísérem figyelemmel, hogy valaki leteremtett a Facebookon. Egyáltalán miért írok a kórházi menüről, ki kíváncsi rá? Nem kell magyarázkodnom! A sok szenzációhajhász hírre, álhírre ki kíváncsi? Én le merem írni, hogy véleményem is van. De ha mindig, mindenki homokba dugja a fejét, nem szól arról, mire számíthat embertársa, az nagy baj! Úgy hívják: közöny.

Tegnap felvillanyozott szobatársam, aki elmondta, hasonlóan járt mint én. Kapott Ő is agyi érgörcsöt, és többedik alkalommal jött már be utólagos infúzió kúrára. Félévente visszajár. Kit érdekelne, ha csak ezen múlna? Gyógyulni jöttem!

Egyébként, ma nem kellett volna korán kelnem, de a szokás hatalma. Most viszont nem tudtam bekapcsolni kedvenc ismeretterjesztő csatornáim egyikét sem, így morfondíroztam. Az a szerencse, hogy az nem hangos. Nem zavartam senkit, és félálomban vártam a reggelit.

Úgy hét óra környékén azt is megkaptam, de előtte a szokásos reggeli állapotfelmérés, saját gyógyszereim bevétele. Meglepően alacsony, 130-as vérnyomással kezdtem a napot, cukrom 5,6, tehát akár normális ember benyomását is kelthetném. A reggeli elég volt, még maradt is belőle.
Utána édes semmittevés, de én már találtam magamnak elfoglaltságot. Megkaptam infúziómat is, de a beadott szer nevét inkább leírom, mert mindig elfelejtem. Nootropilt kaptam. Utána ágyba hozták a kaját. Ki is mehetnék érte asztalhoz, de még nem érzem annyira erősnek magam. Majd a hétvégén.

Második kórházi ebédem folyékony eleme tarhonyaleves, de a csatolt kép nem adja vissza igazán valós állapotát. Ettem belőle. Elfogadható volt. Néhány szem krumpli, kevés zöldség, és megfelelő mennyiségű pirított tarhonya úszott némi zsíros lében. 




Másodikként parajfőzelék jött grillezett sertéshússal, melynek a széle kicsit jobban megpörkölődött a kelleténél. Kenyérrel finom lett volna, de a zöld trutyiból kihalászni baromi nehéz volt. A kanál nem vágta. Ettem már jobbat is!





És itt álljunk meg egy jó polgári szóra! Tudom, keveseket sokkolnak a kajákról szóló képek. Akkor is ez kérem a szörnyű igazság. Én most ezzel szembesülök, akár akarom, akár nem. Nem vártam Michlein csillagos éttermi szintű kaját. De ezt sem! A többit mindenki gondolja hozzá. Nem vagyok valami nagyigényű. De azt joggal várom el, hogy emberként kezeljenek!  A konyhán is. Azok pedig különösen, akik kigondolják a menüt. Nincs rá pénz? Sok minden másra van! Közben volt alkalmam pihenni, és végiggondolni bizonyos dolgokat. Hamarosan eljön a vacsora ideje is, és izgatottan várom. Nem bántom én a kórházat, dehogy tenném! A dolgozók, erőn felül teljesítenek, és ma is mutattak ízelítőt belőle, hogy odafigyelnek az emberre.



És jött a meglepi! Nem is akármekkora. Mi van? Talán olvasták kritikámat? Annyi kaját kaptam, hogy alig fért a tányérra! Remélem, nem egyedi eset, de jól esett. Még akkor is, ha megkaptam a holnapi reggelit is, amit félretettem. De minden volt a tányéron. Megettem a túrót a fél korpás zsemlével, (megjegyzem ez már diétás kaja volt, és jól is esett) valamint egy kis házi kiegészítőből összedobtam egy igazi finomságot. Korpás rúd, kolbásszal, paradicsommal. Ma már nyugodtan hajtom hamarosan álomra fejecskémet!




Na jóccakát!


Egy őrült gasztroblogger naplója a sárgaházból 1. nap


2015.09.21. Első nap. Zavar az erőben!

A vártnál nehezebb! A net működik, de az aktiválás sem volt sima partraszállás. A telefonos ügyfélszolgálat közölte, hogy karbantartás miatt csúszik a telepítés. Ez volt a bevonulást megelőző este 23 órakor. Várni kellett, mert mostantól ketyeg az óra. Reggel ötkor keltett kiskutyám, akit most nem küldtem el a büdös jó francba, mert tudtam, idő van. 

7,30-kor jelenés. Emberhegyek a betegfelvételen, de mindenki sorra került. Én tízkor. Kaptam egy ágyat, de nem a főépületben, hanem egy másikban, különálló osztályon. Nejem hált adott Istenkének, hogy nem hallgatott rám, és tolókocsival közlekedtünk. A bottal még mindig botorkálnék! Aztán vissza vizsgálatra, majd újra ide, ahol ki lett jelölve az ágyam. Tehát igazi káosz! Azért nem erre vágytam.

Nejemtől kölcsönkaptam a kisebb méretű netbookját, természetesen kisebb méretű billentyűkkel, más billentyűkiosztással, és nem tudok rajta dolgozni. Amit eddig leírtam bő egy órámba tellett. 2 USB port, az egyikbe az internet stick, másikba az egér. Az egér a hátam mögött a gyűrött takarón, mert máshol nincs hely. A terv becsődölt! Kicsavart testtartással úgy döntöttem feladom.

Lepihentem. Holnap leírom a többit. 



Tegnap reggel, a nagy rohanásban, elfelejtettem enni otthon. Szerencsére a kórház tele van automatákkal amik ontják a szendvicseket. Ha olyan jó lenne a kaja akkor szükség lenne vajon rájuk? Nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, de lenne néhány tippem. 300 jó magyar forint egy ekkora szendvicsért, a hülyének is megéri. Én meg az vagyok! De vajon jutalékot kap-é valaki? Ez itt a nagy kérdés kérem!

De elhatároztam, a kórházi kajákról fogok írni. Tehát lássuk, mi került ma elém. Azt gondoltam a híreknek megfelelően kicsit megreformálódott a kórházi étkezés. HÁT NEM!
Ugyanazt az ehetetlen sárgarépából készített levest kaptam, mint öt éve egy héten keresztül minden nap. Itt nem hallottak még más fagyasztott alapanyagról? Soroljak fel néhányat? Pedig az élelmezés vezető olimpiai bajnok mesterszakács!  De a leves semmit nem változott. Ugyanolyan ehetetlen, mint öt éve volt. Most az első napon ezzel leptek meg. Becsületből megkóstoltam, de inkább túlléptem rajta.
A második, sült pangasius filé volt, mely viszonylag finoman, krumplipürével, és egy nagy csemege uborkával jött. Az uborkát, és a halat megettem. A krumplit nem! Jól nem laktam, de nem is vártam rá. Szobatársaim is számítottak rá, hogy nem lesz éttermi szintű az ellátás, és egyikük jó fél oldalnyi szalonnát hozott magával. A másikuk fogyókúrázni szeretne, és tudja, ennél jobb alkalmat keresve sem találna.
A vacsora, egy szelet párizsi, 1 paprika, és egy nagy szelet kenyér formájában került elém. Csipegettem belőle. Szerencsére otthon leszüreteltük a legszebb paradicsomjaimat, és az már nekem elég.

Vacsora után puhatolóztam. A szobában hárman fekszünk, mindannyian hasonló problémákkal. Én újoncnak számítok. A másik két úr félévente részt vesz egy hasonló infúziókúrán, és egyikük jelentős javulásról számolt be.



Tehát látom a fényt az alagút végén!